|
Este volt. Sötétség szitált a buszmegállóban ácsorgókra. A lámpák örültek, ha saját magukat félhomályba tudták burkolni, nem vesztegették az energiájukat a lehetetlenre. A szemergő eső csendet borított a környékre, minden hang tompává, lefojtottá vált valahogyan. Hideg volt, de ez nem zavarta a megállóban álló fiatal fiút. Látszott rajta, nem egészen itt jár, illetve énjének csak a vegetatív fele vár a buszra, a többi valahol máshol, valaki másnál vendégeskedik.
Hazafelé igyekezett, mert tudta, hogy levél várja, levél attól, akinél amúgyis minden percét tölti, mármint gondolatban, mert fizikailag több akadály is gördült a találkozások elé. Legelőszöris a távolság, hiszen majdnem kétszáz kilométer terpeszkedett közöttük. De nem zavartatták magukat, úgy érezték semmi sem állhat közéjük – és nem is állhatott. Ezen az estén a fiú sietett haza, tudta, hogy levél várja a kedvestől, hiszen nemrég beszéltek, és akkor a lány elárulta, mint egy nagy titkot – minden valahogy igy történt közöttük, mint egy olyan titok, ami csak az övék, úgy tettek mindent, mintha most fedeznék fel a világot, mintha minden most alakulna ki az ős káoszból, a semmiből, mintha ők ketten teremtenék meg a dolgokat, melyeket előttük soha senki még nem látott, hallott, tett...
A megállóban állók fázósan húzták össze magukon a kabátot, mikor a szél játékba kezdett ruháikkal, hajukkal. Néhányan talán észrevették a fiú elrévedését, talán néhányan irigykedtek is rá, hiszen látták, nem fázik, nem zavarja a világ zordsága.
A távolban a dombtetőn felvillant egy páros fénykör. A busz közeledett. Kerekei sötétséget fröcsköltek szét, mikor a megállóban lefékezett. A sofőr türelmetlenül csegetett, alig győzte megvárni a felszállókat. Az utastérben kevesen lézengtek, az ülések közül hat-nyolc szabad volt. Felbőgött a dízelmotor, a busz meg-megrándulva gyorsult. A fiú ebből keveset érzékelt, ujjai a zsebében levő fényképet cirógatták, szemei a sötétségbe meredtek, de biztosan nem látták azt.
A busz egy lejtőhöz ért. A sofőr megeresztette a nehéz járművet, hagyta, hadd gyorsuljon, élvezte az erő, a sebesség érzését.
A levegőben terjengett már az éjszakai fagy. A lejtő alsó harmadát már birtokba vette, vékony, láthatatlan jégpáncélt terítve rá. Mikor a busz elérte, már legalább hetvennel robogott. Ami következett, senki sem háríthatta el.
A bal első kerék felfutott egy göröngyre, és odébbdobta a buszt. A sofőr reflexből visszahúzta a kormányt. A busz erre megcsúszott. A sofőr hirtelen megérezte a bajt, felrezzent kábultságából, de már nem tehetett semmit. Az útpadka megdobta az első kereket, és mikor a busz oldalra fordult, még mindig hatvannal száguldott.
Kegyetlen fájdalomra ébredt, megpróbált valahogyan megmozdulni, hátha sikerül valamilyen kevésbé fájdalmas pózt találnia. Fázott, és a fájdalomtól nem jött ki hang a torkán. Az oldalán hevert, körülötte a busz roncsai, és kicsavarodott, szétszaggatott emberi testek. Vér és hideg... ez ölelte körbe. Hirtelen visszaemlékezett a borulásra, az egy pillanatra felcsapó pánikra, a sikolyra nyíló szájakra – melyek már sosem fejezik be a megkezdett hangot. Tudta, ki kellene menjem az útra, meg kellene állítson valakit, segítséget kellene hozzon – hátha valaki még megmenthető. Magára nem gondolt. A könyökére támaszkodva megpróbált feltápászkodni. Elborult elmével próbálkozott, nem vette észre, hogy alig halad, szinte csak a fagyott, holt földet kaparássza. Keservesen odébb mászott néhány métert, valamilyen tébolytól áthatva, nem is sejtve az út merre lehet. Aztán nem bírta tovább. Hirtelen kitisztult a feje. Rátört a fájdalom, a félelem, elborította a kín. Hanyattdőlt, szemei a felhős fekete égre meredtek, torkából sóhaj tört elő... nem mozdult többet, csak ujjai matattak mind elhalóbban a zsebe körül. Nehezen talált rá a résre, de végül sikerült előhúznia a fényképet. Oldalra fordult, arcához emelte a gyűrött fotót, és nézte elhomályosuló tekintettel, amíg könnyei és vére csorogtak rá... amíg csoroghattak.
Messze onnan, városokkal, erdőkkel, autópályákkal, kilométerek százaival odébb, egy kisvárosban, egy sötét szobában egy lány feküdt az ágyán nyugtalanul forgolódva, és mikor a távolban az utolsó sóhaj szakadt fel a fiú mellkasából, sikoltva ült fel, és zokogva görnyedt össze.
1999.02.08. |
