Mélység

A tóparton ült, ahogy sokszor már, hátát az öreg fűzfának vetette. Régi ismerőse volt az öreg, valószínüleg senki más nem tudta ennyire, hol esik a legjobb ülés alatta, melyik kéreggöcsört a legkényelmesebb a hát számára.

Hideg volt, a tavasz még csak most kezdte meg minden évben győztes hadjáratát a tél utóvédei ellen. A délutáni nap fáradtan sütött, kissé fátyolosan, mintha nem lenne biztos a dolgában.

A vizet bámulta, a sötétszürke, mozdulatlan, piszkos vizet. Az öreg fűz ágait bánatosan lógatta, tükörképét simogatva az érezhetetlen szélben. A vízben a fekete tükörkép-ágak mozogtak, lassan, incselkedve integettek, hívogatták,

itt nyugalom van, csend és béke,

suttogták hangtalanul,

gyere, legyen végre neked is, hiszen megérdemled, küzdöttél, véreztél, elbuktál, és felkeltél mindig újra és újra, gyere mostmár, testvér, itt a jutalmad, a célod, gyere, itt eléred, itt megkapod...

Felállt, tett egy lépést a víz felé. Felemelte fejét, átnézett a tó túlpartjára, a város ott magasodott; a parton, az egyik főutcán autók rohantak, biztosan dudáltak is, az emberek biztosan kiabáltak, dühöngtek, ijedeztek, sírtak, éltek, haltak... de mindez nem jutott el hozzá. Lehajtotta újra a fejét, tekintetét a vízbe fúrta. Ott állt már egészen a parton, apró hullámok nyújtóztak cipője felé, mintha a vízalatti ágak próbálnák elérni, mintha mindent már előre tudnának, a kovetkező lépését, tettét, gondolatát... Eljátszott a gondolattal: kifújja az összes levegőt, utána beleveti magát a vízbe. Dehogy akart ő meghalni, eszébe sem jutott ez a gondolat, csak a nyugalomra vágyott. Beugrik, és lent marad, nem sokáig, csak addig, míg kipróbálja a fantom-ágak simogatását, a hullámok ringatását, a víz hűvös, mégis ragaszkodó-óvó ölelését. Aztán feljön. Vagy nem. Hátha most megszerzi a bizonyosságot. Hátha megtalálja a helyet, amit keres.

Körülnézett, nem akarta, hogy most zavarják meg. Lerángatta a cipőjét, ledobta a kabájtát. Tudta, odalenn nem lesz szüksége rájuk. Zsebrevágta a kezét. Felnézett a napba, mely most különösképpen nem vakította. Előredőlt, játszott az egyensúlyával, a víz vonzásával, tudta, az sosem lesz türelmetlen, nem fog hisztit csapni, nem fog követelőzni, csak vár a sorára... talán tudja, úgyis ő nyer végül. Mosolygott. Hirtelen elkomorodott. Mire vár még, mikor itt egy lehetőség? Soha eddig nem engedte őket el, ha már sikerült megragadnia. Nem ő tehetett róla, hogy általában kikerülték és elrohantak mellette. Akkor most sem tehet másként.

Akkor sem vette elő kezét a zsebéből, mikor elengedte magát, és a mélybe vetődött. Az fantom-ágak őrülten felnagyobbodtak, feléje kaptak, maguk közé ölelték... aztán elnyelték, és mélyre engedték. Nem követték, egyedül hagyták, kevélyen a felszínen maradtak. A tó csak néhány hullámot vetett, a fantom-ágakat mintha kárörvendő nevetés rázta volna, ami csak lassan csillapult, hogy átadja helyét az igéző integetésnek újra.

Körülölelte a sötét. Hideg volt, hidegebb, mint amire számított, de nem érdekelte, várta az érzést, a nyugalmat. Sejtette, hogy semmi sincs ingyen, hogy meg kell fizetnie ennek is az árát, de azt hitte naivan, hogy a hideg az egyetlen és elégséges ár. Tágra nyitotta a szemét, aztán behunyta, úgysem látott mást, csak barnásszürke sötétséget. Érezte, hogy elhalkult a világ, hogy a mozgások lelassultak, hogy lassan tényleg elönti a nyugalom, öröm töltötte el, hogy lám, végre megtalálta... aztán rádöbbent, hogy a vér lüktet a halántékán, dörömböl a fülében, hogy a tüdeje összeesve vergődik, hogy a szíve csak nagynéha üt egyet, olyan rándulással, mintha minden egyes mozdulat az utolsó lenne... rádöbbent, hogy nem tudja kihúzni a kezét a zsebéből, mert az izmaiban nincs már erő, rájött, hogy nem tudja, merre van a fent és a lent, hogy merre kellene elindulnia, ha meg tudna mozdulni, hogy lassan a kint, a bent, a hely, az idő, minden elmosódik, és eltűnik... vergődött, de mozdulatlanul, mostmár akart volna felállni, hogy meneküljön, hogy megszabaduljon a nevetéstől, az egyetlentől amit még érzett, ami még valóság volt, ami egyre jobban betöltötte az agyát, a lényét, a gondolatait, ami lassan semmi mást nem hagyott belőle, csak a kárörvendő nevetést... ez volt az utolsó, ami még megmaradt neki ebből a világból, amikor szíve minden erejét összeszedve utolsót rándult...

- ... kedvesem, figyelsz te rám egyáltalán?
Megrázta a fejét. A tóparton ült, hátával érezte a fűz időtlen öregségű kérgét, orrában a délutáni levegő hideg csípősségét, és karjával a mellette ülő, hozzásimuló lány melegségét. Arcán érezte a lány hajának simogatását. Lenézett, és tekintete a lány rosszallóan pajkos tekintetével és mosolyával találkozott. Karja megmozdult, a mellkasához kapott, tüdeje görcsösen kitágult, és mikor a levegő zajos sóhajjal megtöltötte, és keze rátalált a szívverése ritmusára, elfogadta, hogy minden rendben van, hogy mellette ül, aki a nyugalom, és az öreg fűz is csak a látszat és a hagyomány kedvéért lógatja bánatosan az ágait.

1999.03.14.