|
Milan Rotics hatalmas dörrenésre ébredt. Nem sok ideje maradt töprengeni, mert a következő pillanatban szörnyű recsegéssel megmozdult a föld. A falon pillanatokon belül széles repedések futottak végig. Az ágy egy rándulással kivetette magából. Neki a falnak. Ekkor szakadt be a padló. Milan csak egy ütést érzett, aztán sötétbe borult a világ.
Arra ébredt, hogy a tarkója ragacsos a nedvességtől. Megpróbált odanyúlni, hogy megtapogassa, de nem tudta megmozdítani a kezeit. Mintha egy háznyi súly nehezedett volna rá. Rémülten kinyitotta a szemét, de a környezet így sem változott, pont ugyanolyan sötét volt, mint előtte. Nem tudott tovább parancsolni a körülötte örvénylő pániknak. Megpróbált felülni, megfordulni, felemelni a fejét; bármit, amitől megváltozhat ez a sötét mozdulatlanság. Közben öntudatlanul nyögött és morgott az erőfeszítéstől. De csak annyit ért el, hogy teljesen kimerült. Ellazította magát, így megérezte azt a tompa, lüktető fájdalmat a bal combjában, mely lassan élesedett. Ettől, és a fáradtságtól lassan megnyugodott. A légzése is lecsillapult. Lassan rájött, hol van. A ház pincéjében fekszik, rajta az összeomlott épület több tonnányi fája és köve. Valószínüleg nincs túl sok levegő megszorulva idelent. De az is lehet, hogy az eltört víz- vagy gázcsövek miatt fog megfulladni. Esetleg - másik végletként - szomjanhal. Szép kilátások. Ekkor figyelt fel arra, hogy a combjában lüktető fájdalom mennyire felerősödött. Összecsikorduló fogakkal próbálta elterelni róla a gondolatait. Hirtelen megdermedt. Visszafojtotta a lélegzetét. Mintha hallott volna valamit... Igen! Tompa dörrenések, néha egy-egy szárazabb csattanás vagy reccsenés formájában jutott el hozzá a külvilág zaja. Ebből rájött, mitől is dőlt össze a ház. A szerb tüzérség egy különösen pontatlan - vagy pontos? - gránátjától.
A következő órákban - hogy mennyiben arról fogalma sem volt - azzal foglalkozott, hogy megpróbálta a dörgés szüneteiből, a hangok erejéből és magasságából kitalálni, melyik városrészt lövik éppen. Így próbálta gondolatait a növekvő fájdalomról és szomjúságról elterelni. És arról, hogy körülötte a víz már a füléig ért. Tudta, csak a szerb ágyúk hangját hallhatja. A horvátok és a bosnyákok messze vannak, Szarajevót próbálják felszabadítani, a városban állomásozó ENSZ-katonák pedig oly' kevesen vannak. Milan - sok honfitársával együtt - mélységes megvetéssel és ellenszenvvel viseltetett a kéksisakosok iránt. Persze, a várost védett övezetté nyilvánították, és ideküldtek négyszáz hollandot, de ezek nem tettek - nem tehettek - semmit több ezernyi szerb és az erős nehéztüzérség ellen. Milan szemében az ENSZ a vakok, süketek és tehetetlenek gyülekezete volt. Lám, mi haszna, hogy nyakukra ültették ezt a párszáz idegent. Mi haszna, hogy az ENSZ állandóan "figyelmezteti" a szerbeket, akik fütyülnek bármiféle figyelmeztetésre. Mi haszna, hogy a francia idegenlégióból szervezett gyorshadtestet idevezényelték. Ezek azóta sem mozdultak. Hát ennyit az ENSZ-ről. Megigérik, hogy segítenek, aztán csak ülnek, ölbetett kézzel. Még a segélyszállítmányokat sem tudják megvédeni, hogy egészben átjussanak hozzájuk. NATO légitámadás: két repülőgép lebombáz egy darab harckocsit. Nevetséges!
Ezek a gondolatok kötötték le leginkább, miközben keseruen hallgatta az ágyúzást.
Éppen ezért nem vette észre rögtön, hogy az ágyúdörgéshez más hangok is keverednek. Állandó recsegés-ropogás, súrlódás, kopácsolás zaja hallatszott le hozzá. Mikor először felfigyelt rá, nem tudta ezeket a hangokat mire vélni. Eltelt egy kis idő, mire meghallotta, hog emberi hangok is keverednek bele. Emberek! Ez azt jelenti, hogy bontják a romokat! Érte jönnek! Örömtől mámorosan elkezdett hangosan üvölteni, amíg be nem rekedt. Biztosan meghallották! Hiszen a zaj is erősödött. Csak jönnének már! Siessenek jobban! A víz már a szeméig ér! Újra ordítani kezdett, nem törődve a torkát égető fájdalommal. Nem vette észre, hogy csak szánalmas krákogás és rekedt suttogásra futja a hangjától. Már egészen közelről hallotta a hangokat, érezte, hogy csökken a súly a testén. Aztán rájött, hogy már meg tudja mozdítani a lábait. Meg is próbálta. A belehasító fájdalomtól viszont felszikráztak előtte a csillagok.
- Maradjon nyugodtan! - hallotta egészen közelről. - Mindjárt kihozzuk! Hirtelen vakító fény vágott a szemébe. Nem is tűnt fel neki, hogy eltűnt a testére nehezedő súly.Azt látta csak, hogy kezek nyúlnak feléje. Aztán meglátta az elnyűtt, kőporos katonai nadrágot. A félredobott géppisztolyt. A gyűrött zubbonyt. A katona idegen arcán a megkönnyebbülést. Legvégül vette észre a fiatal harcos fején az égkék barettet, és a zubbony vállára varrt kicsi piros-fehér-kék zászlócskát.
1995.07.19. | 
