Sötét angyal

Ütemesen recsegett a kőtörmelék a talpa alatt, ahogy közeledett. Az üreg sötétjében a hang felerősödve verődött vissza a belső semmiből. A reccsenésekhez fémes pendülés csatlakozott néha, ahogyan a penge a sziklához feszült.

Sóhajtva állt meg, megtámasztotta hátát a falon, majd lassan ülő helyzetbe ereszkedett. Fekete szárnyai csapzottan, nyúzottan terültek szét kétoldalt. Könyökét térdeire támasztotta, a kard hegyét a padlatba döfte, homlokát a keresztvas hűvöséhez nyomta. Fehér, vékony szálú haja csatakosan lógott csuklóira, az alkarvédők alól szivárgó vér keveredett a tincsekről csepegő sáros esővel. Zölden fénylő, megtört csillogású szeme lassan lecsukódott, a feszültség lassan ernyedtséggé változott benne.
Hirtelen felkapta a fejét, felpattantak azok a zöld szemek, dühös villanással próbáltak ellenállni a fáradtság alattomos hullámainak. Tudta, hogy nem engedhet, nem pihenhet - még semminek nincs vége. Ide is utánajönnek, rátalálnak, akkor pedig az elnyűtt pengének, az elgyötört karoknak és a fáradt szárnyaknak újra munkába kell állni. Ha nem éber... már talán soha többet nem is lehet az.

Kihúzta magát, felemelte fejét és hátát teljes hosszában a sziklafalhoz simította. Kinézett az üreg száján túlra. Odakint megállíthatatlanul zuhogott az őszi zápor, cakkos villámok szaggatták a feketeséget és kínozták fáradt szemeit - egy-egy villanás után a fekete karikák több szívdobbanásnyi ideig táncoltak a szeme előtt.
A dörgés viszont szinte alig jutott el tudatáig. Annyira kimerült volt, minden tagja ólomként húzta a padlat felé. Csak egy percre kellene engedni... csak néhány súlyos, lassú sóhajnyi időre kellene elterülni, kinyújtózni...

Az esőcseppek monoton surrogása méginkább lazított a tudat vasmarkán. Már nem is látta az üreg száját, már csak egyöntetű vaksötét semmibe meredt. Nem érezte, amikor újra lecsukódtak szemei, amikor álla a mellkasára bukott...

- ... te mocsok...! - bukott ki belőle hörögve, de a mondat vége sikolyba fúlt, amikor a másik válla a gyomorszájába mélyedt, és kipréselte belőle az összes levegőt. Az ütközés mindkettejük pályáját megtörte, összegabalyodva, egymásra tekeredve zuhantak. A másik kihasználta a helyzetet: karmos bőrszárnyaival fojtón átölelte, úgy szorította, fel-felszabaduló kezei pedig megállás nélkül csépelték-marták-tépték, ahol érték.
Megrázta a fejét, próbálta kitisztítani elhomályosult látását. A kezdődő légszomj és a fáradtság akkor sem engedte volna mozdulni, ha a másik nem szorítja minden erejével. Érezte, ahogy az eső a szemébe csorog, érezte, ahogy a másik minden csapásával gyengül, hallotta, ahogyan az vadul hörögve igyekszik mihamarabb végezni vele, hogy csatlakozhasson társaihoz, újabb áldozatra vadászva. A harc mit sem csitult, pedig már hajnal óta tépték-vágták egymást a szembenállók az esőfüggöny jótékony leple alatt. Szerencsére a várostól messzebb akadtak össze a hordával, így menekülés helyett végre esélyt kaptak, hogy szétcsapjanak köztük, nem kellett kíváncsi tekintetektől és járulékos veszteségektől tartani.

Ellazította magát, elernyesztette az izmait. A féreg egy pillanatra megmerevedett, nem tudta, hogyan reagáljon, ekkor felrántotta térdét, a dög ágyékába, majd kitámasztott a vállával és minden dühét beleadva lefejelte. Amaz elerőtlenedve lazított a szorításon, így végre kitéphette magát. Egy rúgással eltávolodott és amikor a féreg magához tért és újult dühvel vetette rá magát, kipördült az útból és egyetlen hosszú ívű vágással leszelte a fejét.
A hulla pörögve zuhant a mélybe, ő pedig néhány erőtlen szárnycsapással végre stabilizálta saját röptét. Tudta, hogy még egy ilyen hiba, és már nem lesz ereje kiszabadulni. Körülnézett, próbálta a vizet kirázni a szeméből, hogy legalább valamit meg tudjon állapítani a harc állásáról. Társait kereste, akiket reménytelenül széjjelszórt a dögök első támadása. Jóval nagyobb létszámú hordával találkoztak, mint gondolták volna - ráadásul a vezérhím sem volt kivételesen teljesen hülye, így rengeteg áldozat árán, de simán szétválasztotta alakzatukat, majd a túlerőt kihasználva az eltávolodottakra egyesével kezdtek vadászni. Rá szerencsére ez ideig csak egy-egy ellenfél jutott, de látta már társát cafatokra szakadni négy féreg karmai közt.

Sikolyok és villámok szabdalták az eget, érzékeit minden irányból próbára téve. Tudta, hogy ez a harc elveszett, érezte, hogy ennek még nagyon komoly következményei lesznek. A dögök gyorsan és könnyen szaporodnak, és kíméletlen közönnyel áldozzák fel magukat tízesével, ha egyet közülük végleg elintézhetnek cserébe - ők pedig oly kevesen vannak már, és ma nagyon sokan odavesztek, ezt biztosan tudta.

Hirtelen megérezte a jelet. Csontjaiban vibrált az utasítás, és tudta, hogy ez az egyetlen lehetőség jelenleg. A menekülés. Később majd találkoznak, összeszedik magukat - már ami megmaradt... és harcolnak tovább.
De nem most. Most el kell tűnni, elrejtőzni. A megvadult férgek biztosan vadászni fognak a túlélőkre, napokig. Addig kell egy helyet találni...

Tudott is egyet. Egyszer, korábban járt már erre, egyedül, egy felderítő úton. Abban az üregben pihent meg, abban a jól védhető, gyalog megközelíthetetlen apró barlangban.
Csak nehogy odavezesse magával ezeket.

Odaúton háromszor támadtak rá.
Kettőt sikerült levágnia, egyet szerencsésen még azelőtt, hogy közel ért volna, egyetlen sima vágással küldte a nemlétbe. A másik viszont még alaposabban megizzasztotta, tapasztalat nőstény volt, nagyon nehezen és több veszélyes seb árán adta csak meg magát. Mostanra alig vonszolta magát, szárnyai minden csapásra görccsel fenyegettek és minden mozdulatra remegéssel tiltakoztak. Beszűkült tekintettel, néma dühvel hajtottal magát előre a villámok szagától terhes levegőben. A cseppek monoton ütései a fején és a hátán közel önkívületbe ringatták - így esélye sem volt észrevenni a harmadik támadót.
Alulról érkezett, a föld árnyékából. Fejjel csapódott a mellkasának, úgy, hogy egy hörrenéssel összekeverte a be- és kilégzést. Esélye sem volt védekezni, kardja a hátára szíjazott tokban pihent, karjai a teste mellé szorítva feszültek, a leggyorsabb repülést segítve. A dög szárnyának karmai hasába, combjába, oldalába, hátába vájtak, első ütése a fülétől a torkáig véres árkokat szántott az arcára. Fekete szárnyai ernyedten összecsukódtak, ahogy elsötétült előtte a világ. Még érezte, ahogy a levegő visít a füle mellett, ahogy egyre gyorsabban zuhannak, majd minden semmivé vált.

... először a víz hidegét érezte meg, ahogyan zárt szemhéja mellett a fülére csorgott. Aztán a feltámadt szél borzongató cirógatását. Aztán a vér ízét a szájában. A nedves föld szagát, a széltépte fenyves suhogó ordítását, az égzengés dübörgését, a kövek keménységét a háta alatt... aztán a fájdalmat.
Fájt a lába, a karja, a háta, fájt a feje, fájt belül minden porcikája, minden sejtje az életéért üvöltött, az izmai merevre görcsösülve égtek. Kinyitotta a szemét, de semmit nem látott - a víz azonnal belefolyt, így csak sötét szertefolyó nyúlós alakzatokat tudott kivenni. Megpróbálta a karját felemelni, hogy megtörölje az arcát, de a gerincébe villámló fájdalomtól ordítva ejtette vissza. Köhögve fordította oldalra a fejét, hiába tiltakozott a nyaka hasogató fájdalommal, és a sármocskos avarra köpte a szájában összegyűlt vért. Aztán megdermedt.

Nem egészen két méterre tőle ott hevert egy féreg. Már emlékezett. Amennyire emlékezni lehetett egyáltalán. A dög teteme természetellenes szögben kicsavarodott, derekánál gyakorlatilag kettőbehajtva hevert. Egészen nyilvánvalóan nem ő győzte le, ilyet egyetlen teremtett lélek sem képes tenni, ilyen erő nincs semmiben. Ez a mocsok győzelmi, vérgőzös mámorában biztosan nem figyelt a külvilágra, így a zuhanást ő fejezte be alul - valamelyik fenyő csúcsán vagy kiálló ágán.

Megpróbálta testét is a feje után fordítani. Üvöltött, ahogyan sérült bordái egymáshoz csikordultak, fűrészesre tört szélükkel fokozva a pusztítást odabent. Légszomjasan kapkodott levegő után, ahogyan az oldalán feküdt, és némán, hangtalanul sírt. De néhány másodperc múlva újra megmozdult.
Muszáj! Egyszerűen nem lehet másképp! Fel kell kelnie, el kell vonszolnia magát innen, a barlanghoz, ami már csak néhány percnyi repülésre lett volna innen. De gyalog egészen más lesz. Persze tudta, hogy odaérve még egyszer szárnyra kell kelni, mert gyalog nem érhető el az üreg, de erre egyelőre gondolni sem bírt.
Órák kínkeserves kínlódásával talpravergődött. Legalábbis neki óráknak tűnt. Tudta, hogy már így is rengeteg időt elvesztegetett. Talán már el is kezdték a szisztematikus keresést ezek a... a menekülők felkutatásában mindig jók voltak. Nem ismertek fáradtságot, kitartásuk pedig meghozta gyümölcsét, a sebesült, fáradt, kétségbeesett túlélők nem sokáig bírták az iramot.
Mennie kell... menni!
Állt a dög teteme felett, végignézett magán, dühe nőttön nőtt. Fájdalmából, szomorúságából, fáradtságából táplálkozott. Hátravetette fejét, és a magasba bámult. A vihar elvonulni látszott, keleten a felhők alatt feltűnt néhány csillag, és a hold vékony sarlója is felderengett.
Várt néhány percet, amíg légzése többé-kevésbé egyenletes lett, majd sántítva a döghöz támolygott. Megragadta a szárnyként használt bőrlebernyeget, karmos hegyénél, majd erejét megfeszítve bevonszolta a tetemet az aljnövényzetbe.
Egy kis időt talán nyer ezzel, de szag alapján úgyis hamar megtalálják. Csak talán nem annyira hamar...
Válla felett átnyúlva előhúzta a kardot, hátat fordított a hullának, és útnak indult.

Az utolsó szakasz, a repülés... az maga volt a kín. Minden méternél úgy érezte, menten lezuhan. Tüdeje minden légvételnél véres buborékokat képzett torkában, szárnyai görcsösen csapkodták a jeges levegőt. A vihar újra rákezdett, a levegő megtelt elektromossággal, az eső pászmákban vágott végig a hátán. Villámok csapkodtak köröskörül, ózonszaggal terhelve minden légvételt.
Térdrezuhant, amikor a nyílás száját elérte. Örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült talpraállnia. Bevonszolta magát a mélyedésbe, egy sziklára rogyva adta meg magát a szenvedésnek.

A bejárat felé nézett éppen, amikor leereszkedtek a nyílásba. Hárman voltak. vén veteránok, rengeteg magafajtával végezhettek már. Szemük sárgán villogott sötét pofájukban. Elégedett morranással léptek közelebb, bőrszárnyuk eltakarta a holdat, a csillagokat, az egész nyílást.
Sikoltani akart. Felpattanni, felkapni a kardot, harcolni. Küzdeni, ölni, a vérüket venni, megbüntetni őket mindenért, a társakért, a háborúért, a tudatlan emberek szenvedéseiért. Ehelyett rezignáltan, mozdulatlanul ült. Tekintete beleveszett a dögök vezetőének sárgás szemében izzó tisztátalan, gonosz vágyba. Még látta, ahogyan odaérnek karnyújtásnyira, körbeveszik, karmos kezüket nyújtják felé... ajkai öntudatlan fohászt mormoltak vég nélkül, izmai pattanásig feszültek, mégsem tudott megmoccanni se, tekintetét fogvatartotta a vezérhím tekintete.
Megérezte magán az első sáros tapintást. Mormogása artikulálatlan nyögéssé változott, aztán...

... ordítva pattant fel - és sikoltva zuhant vissza. Négykézláb állt a sziklatömb mellett, amire időtlen időkkel ezelőtt lerogyott, tekintete fókuszálatlanul szegeződött támaszkodó kezei közt a barlang kőtörmelékes, kavicsos padlatára. A penge mellette hevert.
Felemelte a fejét, és kibámult a viharba. A telihold pontosan a nyílással szemközt függött, túl a viharfelhőkön, az esőpászmákon. Ezüst fénye szinte égette fáradt szemeit - de nem fordította el őket. Ez a fény ugyanis az életet jelentette - azt, hogy a férgek nincsenek sehol, hogy lázálom volt az egész, hogy a vihar nemsoká végleg elvonul, a hajnal is eljön, a nap is felkel... hogy talán megússza.

De mikor lesz vége... igazán vége?

2007.08.14.