Isteni kalandok

* 1 *

Semmi sem létezett. Csak maga a végtelen, megfoghatatlan Semmi. Úgy hiszik általában, hogy a Semmi sötét, pedig a Semminek nincsen színe. A Semmi semmilyen.
Egy mozdulat. Egy apró rándulás, semmi több. Az a valami, ami összerándult, a végtelenséghez képest apró porszem sem volt, de környezetének hirtelen mindennél fontosabbá vált. Még egy rándulás, mély, visszhangos dobbanás kísérte. Aztán mégegy. Végül egyre gyorsuló dobogással állandósult ez az apró mozgás. Minden egyes összerándulás egy kevés folyadékot lökött ki egy kicsiny nyíláson ebből a valamiből, és minden egyes kitágulás máshonnan beleszívott egy keveset. Persze amit egyszer kilökött, előbb-utóbb vissza is tért bele, egy kissé megváltozva ugyan, de mégis változatlanul. Ennek a folyadéknak már volt színe, ugyanúgy, mint az őt pumpáló valaminek. A folyadék először világospiros volt, de mire visszaért kékesvörösre színeződött. A folyadék minden egyes sejtje rettentő fontossággal bírt, mégpedig annak a testnek a számára, melyet hosszú útja során teljesen bejárt. Ez a test eddig hidegen lebegett a Semmiben, de mióta a folyadék keringése megindult, lassan melegedni kezdett. Csupasz volt, és szánandóan védtelen, bár egyenlőre semmi sem veszélyeztette. Lebegett a Semmiben. Várt. Eközben a folyadék sejtjei lassan széthordták bensőjében az Életet.
Nehéz, émelyítő kavargás. Ez volt minden, amit érzett. Sötétben reszketett az apró tudatláng. Semmi nem volt, ami segítette volna, csak a sötétség, a hideg és a magány. Hirtelen apró fényfolt gyúlt valahol a távolban, alig érzékelhetően, mintha játszana vele. A folt lassan növekedésnek indult, ahogy közeledett. Először a meleg jutott el hozzá. Aztán az illatok. A fény. S végül a hangok...

* 2 *

- Hé, Te! Ébredj már! Mozdulj! - hallotta. - Nem lehetek ilyen szerencsétlen! Most először próbálom meg, s rögtön nem sikerül! Na! Térj már magadhoz! Miért is nem mondja meg valaki, mit kell ilyenkor mondani, vagy tenni! - a hangok furcsán kaotikusnak, és levertnek tűntek. - Ha hallasz, mozdulj meg! Azt akarom hogy élj! Na! Gyerünk!
Kinyitotta a szemét. A fény rögtön elvakította, úgyhogy görcsösen lehunyta újra. Hisztérikus, de ugyanakkor megkönnyebbült kacaj ütötte meg a fülét.
- Igeeeen! Megmozdultál! Élsz! Hát mégis sikerült! Tudtam, hogy meg tudom csinálni. Nem is volt olyan nehéz. Sőt! Tök könnyű volt. Vagy csak én vagyok ilyen zseniális, és hatalmas? Mindőjükénél szebb! Mindegyiknél arányosabb! Remélem, okosabb is...
Újra megpróbálta kinyitni a szemét. Lassacskán hozzászokott az éles fényhez. Egy puha füvü mezőn feküdt, egy domb tetején, felette vakítóan tűzött a nap. Nem tudta, honnan tudja mindezeknek a dolgoknak a nevét. Azt sem tudta, hol van és hogyan került ide, és egyáltalán kicsoda ő.
- Ne idegeskedj. Ezeket én tömtem bele az agyadba, mielőtt életet adtam neked. Nem volt túl sok időm, sem ötletem, hogy mit kapjál, így kénytelen leszel az elején rengeteget tanulni.
- Ööaauurrgghhmm... - artikulálatlan hangok törtek elő a szájából.
- Na! Beszélni azt még nem tudsz, azt elfelejtettem beléd plántálni. Ha valamit akarsz, gondolj csak rá, én azt is megértem. Állati sok melót feccöltem beléd, örülnék ha képes lennél valami értelmes megnyilvánulásra. Nem szeretnélek rögtön megbánni.
- Ki vagy te, és ki vagyok én, és hol...?
- Álljon meg a menet. Egyszerre csak egy kérdést, ha kérhetem. Te az én legelső teremtményem vagy. Én pedig a te teremtőd. Igyekeztelek a lehető legjobb anyagokból, a lehető leggondosabban összehozni, de vannak homályos részek. Mostanában elég sokat iszom, és úgy emlékszem, az agyadat és a tudatodat pont egy kicsit 'fakóbb' időszakban sikerült összehoznom. Meg volt előre tervezve, de nem biztos, hogy abban az állapotban sikeresen el tudtam olvasni a terveimet. Szóval, nem tudom biztosan, mi az amit tudsz, és mit felejtettem ki belőled. Sebaj, majd kiderül. Legalább életképes vagy, ez is valami. A legtöbb havernak még erre sem futotta. Remélem, többre is képes leszel, mint erre az idétlen nyökögésre, mer' lehet, hogy mérges leszek, és megbánom az egész teremtésedet. Na. Szerintem aludnod kéne, mert nem tudom mennyire hatott rád sokkosan ez az egész, és nem szeretném ha az életed első napján egyből begolyóznál vagy elpatkolnál. Úgyhogy alvás...! Lassan ráborult az üres sötétség.

* 3 *

Mikor újra kinyitotta a szemét, még ugyanazon a mezőn feküdt. Felette az ég lassan sötétült, és apró fényfoltok tűntek rajta elő. Hideg van, gondolta.
- Persze, hogy hideg van, lement a nap, ami meleget szokott sugározni. Ne nézz már ilyen értetlenül! A nap az a nagy sárga fényes az égen, az előbb még láthattad.
- Hol vagyok? - kérdezte. - És mi a nevem?
- Az egyik ismerősöm teremtette ezt a helyet. Nem valami nagy durranás, de elsőre megfelelt neked. Úgy hívja, hogy Bolygó - ritka egy hülye név. Vannak rajta még más teremtményei is, de azoknak még nincsen nevük. Azt mondta, majd teremt valamit, ami uralni fogja az egészet, és majd az elnevez mindent rajta. Nahát ettől rögtön dobtam egy hátast. Ekkora hatalmat adni egy teremtménynek! Képzelem micsoda kupolda lesz ebből!
- Bocs, hogy a szavadba vágok, de mik azok a kis fényesek az égen?
- Azok? Azok a csillagok. Na, róluk is van mit regélnem. Egyébként nem kell ott feküdnöd egyfolytában, mozoghatsz, felülhetsz, el is mehetsz, ha úgy gondolod. Mivel én mindenható vagyok és egyszerre mindenütt ott lehetek, nem kell állandóan egy helyen szobroznod. Legalább ha mozogsz, nem fázol. Naszóval, a csillagok olyanok mint a nap. A nap is egy csillag, csak sokkal közelebb van...
Lassan felült. Igyekezett nem figyelni a szövegelésre, inkább saját magával törődött. Megmozgatta a kezeit, a lábait, figyelte, mire képes velük. Tudott mozogni, de nem tudta, honnan tud. Feltápászkodott, inogva megállt, és kiegyenesedett.
- ...és a spektrumuk meg a látszólagos magnitúdójuk alapján eldönthető, milyen messze vannak. Persze, ehhez figyelembe kell venni a parallaxisukat. Vagy mégsem? Hm...
Körülnézett. A domb lába után, enyhe ívben hozzáhajolva, sík rét kezdődött. A rét belefutott egy sötétzöld erdősávba, aztán a távolban kéklő hegyekig nyújtózott. Lenézett a lába elé, aztán lépett egyet. Meglepve vette észre, hogy jobb felől a föld egyre gyorsulva közeledik hozzá, aztán hangos, tompa döndüléssel, porfelhőt kavarva földet ért.
- ...fényév, ami 3 egész 36 század parszek. Hé! Vigyázz magadra! Míg hozzá nem szoksz, leszel szíves óvatosabban pezsegni! Nem venném a lelkemre, ha bajod esne. Szóval, ott tartottam, hogy...
A válla sajgott egy kicsit. Bosszúsan felmordult. Mondhattad volna hamarabb is! - füstölgött magában.
- Ne dumálj bele! Most én beszélek! És figyelj ide, ha nem akarod megütni a bokád! Na! Mégiscsak a teremtőd vagyok. Valamivel több tiszteletet tanusíthatnál irántam. Hogy ne mondjam, imádatot. Értve?! Natehát...
- Bocs. - gondolta. Lassan újra felkelt. Most már figyelt az egyensúlyára. Szépen imbolyogva elindult lefelé a domboldalon, az erdősáv irányában. Lassan lépkedett, közben a lába elé figyelt. El volt bűvölve. A fűben a lábai alatt rengeteg apró élőlény sürgött-forgott, rá oda sem figyelve. Volt egy-kettő amelyik felszaladt egy keveset a lábszárán, aztán megtorpant, majd szinte megrettenve a kilátástól és a magasságtól visszaiszkolt a biztonságos földre.
- ...a hidrogén elfogytával egyre kevésbé bírja a kifelé irányuló nyomás a befelé irányuló tömegvonzást kiegyenlíteni. Ezért a csillag magja egyszerüen összeomlik, míg a köpeny nagyrészét robbanás formájában a környezetébe szórja szét. Ez a vörös óriás. A megnövekedett magbéli nyomás és hőmérséklet megindítja a hélium fúzióját, így a mag ismét stabillá válik. A köpenyben eközben...
Odaért az erdősáv széléhez. Most látta csak, hogy ez az erdősáv igencsak széles, a 'sáv' kitétel akár el is maradhat. Hirtelen valami felmordult. Őbenne! Aztán a morgás átment zuborgásba és morajba. Közben tompa fájdalom járta át a bensőjét, lassan kisugárzódva a dereka felett nem sokkaltól. Majdnem felsikoltott. Mi ez?! Úristen!
- Tessék. Mondtam már, hogy ne ugass bele a szövegembe, mert mindig összezavarodom. Ja, hogy mi ez a morgás? Korgásnak hivják, és azt jelenti, hogy éhes vagy. Valamit tömjél a szádba, rágd meg, és nyeld le. Ezt hívják evésnek. Növényeket egyél egyenlőre. Aztán majd meglátjuk. Tehát...
Letépett egy levelet a legközelebbi fáról. Furcsán kesernyés íze volt, De mégis ízlett neki. Nekiállt, és letépett egy jó csomó levelet, aztán letelepedett a földre, és nekilátott megtömni magát.
-...és ezt hívják fekete lyuknak. Na. Egyenlőre ennyit a csillagokról. Nehogy egyszerre túlterheljelek. Nem vagy fáradt?
- Neeem, egyáltalán. - hanyatt feküdt a fa alatt, hasa hatalmasan kidudorodott. Csurig tömte magát, lélegezni is alig bírt. Álmosság kerülgette. A fák lombját bámulta, mely összefüggő falat alkotott, olyan sűrű volt. Hirtelen a felette levő ágon megjelent valami. Iszonyú pofája sárga volt, ujjnyi hosszú agyarak álltak ki belőle. Száraz bőrű pofáját gubancos, hosszú, fekete szőr keretezte.
Egyszerre kaptak szívbajt mindketten, egyszerre is sikoltottak fel. A ronda pofájú valami eltűnt, mintha ott sem lett volna, Ő pedig felült, és erősen lihegett, miközben a mellkasa bal oldalát markolászta. Az álmosság rögtön eltűnt, mintha elfújták volna.
- Höhö! Igy megijedni egy primitív állattól! Szerintem ő sokkal jobban megijedt. Micsoda egy betoji alakot teremtettem! Tiszta vicces volt, amilyen pofát vágtál. Látnod kellett volna magad! Hehe... - elementáris röhögéshullám hallatszott.
- Nagyon vicces! - csattant fel. - Majd' berosáltam, úgy megijedtem, erre a saját istenem úgy vihog, mint egy fakutya. Köszönöm szépen. Miért nem figyelmeztettél? Egyáltalán, mi volt ez?
- Mondtam, egy primitív, gondolkodásra képtelen állat. Az ismerősöm egy teremtménye. Csak az ösztönei irányítják, összetett cselekvésre, beszédre nem képes. Ha már itt tartunk, ideje, hogy megtanulj beszélni. Majd ha elaludtál, beléd tömöm a beszéd összes hozzávalóját. Na, jóéjt.
- És mi van ha visszajön ez az izé? Elég méretes fogai voltak...
- Höhö. Ne aggódj, nem mer bántani. De mostmár elég. Alvás!
Újra elnyelte a sötétség.

* 4 *

Reggel ébredt. A nap hétágra sütött, a világ fürdött a verőfényben. Lassan felkelt.
- Jó reggelt! Azt hittem, már sose' nyitod ki a csipád. Pedig rengeteg látnivaló van ezen a 'Bolygón'. Alig várom már, hogy nekikezdjünk, és mindent jól felfedezzünk.
- Azt hittem, ismered. - válaszolta meglepetten. - Azt mondtad, ismered a teremtőjét.
- Őt igen, de nem sokat mondott el erről az egészről. Szeret titokzatoskodni. Kissé furcsa isten, de legalább jámbor. Nem sok vizet zavar. Induljunk már!
- Jól van, ne nyaggass! Hadd egyek előbb valamit.
- Gondolkodtam ezen az evés dolgon. Rájöttem, hogy a fogazatod húsevésre való. Persze, én teremtettem így, csak kiment a fejemből. Úgyhogy meg kell tanulj vadászni, ha jól akarsz lakni. Mégsem nézhetem tétlenül, hogy legelj! Kezdetnek például ott az a letört ág. A hátad mögött. Úgy nézem, pont jó a súlyelosztása. Namost, fogod ezt a husángot, és az első kis rágcsálót, amelyik erre jár, fejbegyűröd vele. Persze mivel sokkal gyorsabbak nálad, el kell bújj. Nem úgy, hiába álcázod magad kidőlt fatörzsnek, nem hülye az a kis dög! És figyelj a szélirányra. Az állat felől fújjon, akkor nem érzi a szagodat. Na, keressünk egy patakot, ott hátha találunk valamit.
Körülnézett, aztán találomra nekivágott az erdőnek. Közben erősen figyelt, hátha lát valamit, ami fontos vagy új. Nemsokára talált egy helyet, ahol a fák kérge bokamagasságban meg volt rágva. Megvizsgálta a sérüléseket. Látta rajtuk, hogy nem túl régiek. Felállt, és körülnézett a földön. Egy kopár részen egy kicsit lazább volt a talaj, és egy apró láb lenyomata látszott benne. Az ujjak az ő útirányába mutattak. Lassan továbbindult.
Kis idő múlva játszi csillogás vonta magára a figyelmét. Valamilyen furcsa csörgedező hang társult hozzá. - Mi a fene...?
- Egy kis patak. Pont ez kell nekünk. Most épp nincsen semmi a környéken, kimehetsz elbújni.
Kilépett a tisztásra. A patak kristályosan csillogott és - Ő legalábbis úgy érezte - énekelt, ahogy habot verve futott a kövek közt. Mélyén ezüstös hátak csillantak egy-egy pillanatra. Megbűvölten állt.
- Ne bambulj, te szerencsétlen, éppen jön valami!
Felkapta a fejét és körbekémlelt. Talált egy bokrot az egyik fa törzse köré csavarodva, egy lépésre a patakparttól. Elrugaszkodott, és egy szép ívű ugrással bevetődött mögé, miközben alig csapott zajt. Csak ekkor döbbent rá, mit csinált, és hogyan. Honnan tudja ezt? És mióta? Annyira elképedt, hogy majdnem elszalasztotta az állatkát. Lélegzetvisszafojtva leste, ahogy egy kis szőrös négylábú előóvakodik az erdőből. Fényes fekete orrát magasra tartva, erősen szimatolva lépkedett. Apró szeme gyanakodva vizsgálgatta környezetét. Nehezen nyugodott meg, hiszen az előbb még valami zajt hallot innen.
Lassan közelebb ment a parthoz, majd egy utolsó körbepillantás után lehajtotta a fejét és lefetyelni kezdett.
- Most! - hallotta meg. Furcsán suttogó volt a hang, mintha félne, hogy az állatka a gondolatot is meghallja. Lassan felemelkedett a fa takarásában, felemelte a kezében tartott husángot, aztán, mintha évek óta gyakorolta volna egy sima mozdulattal útjára küldte. Az állatkának nem volt ideje felfogni, hogy mi történik. Azonnal kimúlt. A bot pont a nyakszirtjét találta el, elemi erővel.
- Ez az! Igy kell ezt! - ujjongott a hang. - Naná, az én teremtményem!
Furcsamód, Ő nem ujjongott. Odalépett a tetemhez, felemelte, és nem tudta mit kezdjen vele. Ekkor a gyomra hatalmasat kordult.
- Na, ezt mérföldekkel odébb is meghallották. Ne állj már olyan szerencsétlenül! Nyúzd meg! Fogj egy éles követ, és húzd le a bőrét.
Lassan ment, nem tudta hogyan fogja a tetemet és mit csináljon a kővel. Idővel azért belejött, a végére egészen jól csinálta. A bőrt félredobta, aztán beleharapott a húsba.
- Mit csinálsz, te barbár?! Nyersen eszed?! Te jó ég, még ki sem belezted! - sopánkodott a hang. - Vágd fel a hasát, és szedd ki a belsőségeket! Aztán rakjál tüzet, és süsd meg a maradékot. Utána ehetsz.
- Jól van már, ne idegeskedj! Egyáltalán, mi az a tűz?
- Szedjél össze egy csomó fát, rakd egy kupacba, aztán meglátod.
Mikor végzett, karba fonta a kezét, és megszólalt.
- Na, mit látok meg? Csak ugráltatsz itten, aztán meg mindig letolsz. De előre nem mondasz semmit. Csak a letolás. Szép kis isten vagy te!
- Húzódj hátrébb, te isten barma! Nem akarlak megpörkölni, pedig megérdemelnéd, mert így beszélsz velem!
Hátrébb lépett három lépést, aztán várt. A világ hirtelen vakítóan felvillant körülötte, száraz dörrenés hallatszott, hogy majdnem belesüketült, és egy villám csapott a feltornyozott farakásba.Az azonnal begyulladt, és ropogva égni kezdett.
- Na, ez itt a tűz. Fogj egy vékony botot, húzd rá a húsodat, és tartsd fölé. Forgasd közben, aztán mikor jó pirosra sült, leveheted és ehetsz. Egyébként szívesen, te goromba fráter.
- Kösz. És ne haragudj, nem bántani akartalak.

* 5 *

Hosszan böfögött, mikor befejezte, aztán elnyúlt a fűben.
- Hát ez állati finom volt. Mondhatni felséges. Asszem, mozdulni sem tudok. Álmos vagyok. Nem bánod, ha alszom egy csöppet?
- Dehogy. Aludj nyugodtan. Majd vigyázok. Aztán meg itt az ideje, hogy elővegyem azt a kis maradék jóféle ambrózianektárt, mielőtt elromlik. - szerencsére ezt az utolsó mondatot már nem hallotta, mert szétvetett karokkal, hangosan hortyogott.

Felriadt. Most álmodta, hogy hallott valamit, vagy nem? Újra meghallotta. Apró reccsenés, és a fű súrlódása valami puha dologhoz. Itten lopakodás forog fenn - gondolta.
- Hé! Ébren vagy? - semmi válasz. Csak egyenletes szuszogás. Ez elaludt!? Hát isten az ilyen?!
Felpattant. Épp akkor, mikor egy furcsa valami lépett ki a tisztásra. Közel olyan magas volt, mint Ő. Két lába volt, mint neki. Görnyedten járt, gacsos kezében méretes, göcsörtös bunkót szorongatott. Apró, mélyenülő szeme mérhetetlen primitívséget, és gyilkos hajlamokat sugárzott. Megtorpant, mikor meglátta őt. Fejében a meghátrálás gondolatkezdeményei formálódtak, de mivel eddig nem talált legyőzőre, az ösztönei kerekedtek felül. Ő egyedül a csúcsragadozó, övé az egész terület, amit be tud járni. Ha valami betolakodik, az az ő baja, még ha ilyen szőrtelen és egyenes tartású valamiről van is szó. Felemelte a bunkót és rávetette magát.
Készületlenül érte a támadás. Tudata semmilyen parancsot nem adott a testének. De a tudatalattija annál inkább. Oldalt lépett, aztán megpördült. Felemelte a karját, és tenyérélével rávágott a támadó nyakszitjére. Az - meglepetten, hogy támadása nem talált, és fáldalmasan, hogy megütötték - felmordult, és elzúgott mellette. Megállt, aztán lassan megfordult. Tekintetébe már befészkelte magát a kétely szikrája, de nem rohant el, hanem újra támadott, és ezzel megpecsételte a saját sorsát. A kapott ütéstől összeakadó lábakkal rohamozott.
Ezúttal készülten várta. Ismét oldalt lépett, elkapta a szőrös karját, csinált egy furcsa lépéskombinációt, aztán megpördült. A szőrös alak üvöltve fordult át saját karján, kiforduló válla iszonyatosat reccsent. Elterült a hátán. Ő pedig nem hagyott neki sok időt. Felemelte a lábát, és előrefeszített talpéllel beletaposott a szőrös torokba. Az ellenfele egy utolsót nyikkant, aztán vége volt. Lassan elengedte a halott karját. Az laza puffanással ért földet. Megrázta a fejét. Te jó isten, mi volt ez? Mit csináltam? És miért így? Mi ez az egész? Lassan kitisztult a tudata. Így meghallotta végre a hangot.
- ...figyelj már! Hallasz? Teljesen elborultál? Miért nem válaszolsz?
- Hallak. Most már hallak. - válaszolta. - Mi volt ez az egész?
- Megölted az ismerősöm csúcsteremtményét! Én pedig hiába próbáltalak visszafogni, egyszerűen nem hallottál!
- Ő támadott rám! - védekezett. - Külöben sem tudom, hogyan csináltam. Mi volt ez egyáltalán? Semmi értelmet nem láttam a szemében. Csak jött, és nekemugrott.
- Ami igaz, az igaz, nem túl értelmes teremtmény. Például beszélni sem tud, tanulni is csak nagyon lassan. De akkor sem kellett volna agyonverned!
- De hát azt sem tudom hogyan csináltam!
- Ja, hát ezt én találtam ki, és úgy gondoltam valahogy meg kell védened magad, ha épp mással vagyok elfoglalva. Nem gondoltam, hogy ilyen hatásos. Elképesztő volt, amilyen sebességgel mozogtál. Azt...
- TE ÁLLAT, EZT NEM ÉLED TÚL TE SEM!!! - szinte fizikai fájdalmat okozva visszhangzott ez a gondolat a fejében. Nem tudta, honnan származik, és rémülten nézett körül. A horizonton mintha sötétebb lett volna az ég. Ahogy figyelte, egyre feketedett, és egyre közeledett. Éles üvöltés töltötte be a világot, egyre hangosabban. A levegő érezhetően lehűlt, dideregve húzta össze magát. A felhő eközben már a napot is eltakarta, és éjszakai sötétséget terített fölébe. Vacogott, miközben vinnyogva lekuporodott, és a felhőt nézte meredten.
- Segíts! Hallod?! Fázom! Félek! Segíts már! - nyüszítette.
- Ajjaj! Ez az ismerősöm! Úgy látszik, kissé bemogorvult. Azt hiszem, jobb, ha most elpucolunk innen. Készen vagy? Akkor tünés!
Hirtelen megpördült vele a világ. Szédülni kezdett, és hányinger kapta marokra a gyomrát. Aztán minden felvillant, elviselhetetlen élességgel. Végül ez is elmúlt. Csak a sötétség maradt.

* 6 *

Szürke volt az ég, mikor magához tért. Aprószemű eső szitált, a hideg a csontjaiba rágta magát. A napot sehol sem látta. Egy lapos, szürke térségen feküdt, a talaj kemény volt, érdes, és hideg - mint a szikla. A szürke térség olyan volt, mint egy fennsík. Elég kicsi volt, harminc-negyven lépés elég lett volna hogy bejárja. Négy oldala furcsán egyenes volt. Körülötte minden szürke ködbe burkolózott. Furcsa zaj, egyfajta zsongás töltötte be a környezetét. Reszketve feltápászkodott. Amint kiegyenesedett, a jeges szél azonnal nekilátott, hogy hanyattlökje. Az érdes, kemény sziklafelület a levegő hidegét sugározta vissza elgémberedett lábaiba. Lassan botorkálva elindult a sziklaplató széle felé. A zsongás mormogássá erősödött, és egyértelművé vált, hogy a leghangosabban az előtte levő mélység felől hallja. A zaj fokozatosan kiemelkedett a hátteret alkotó zúgásból, egyre hangosabbá válva. Lassított, de kíváncsisága tovább hajtotta előre. Reszketését már nemcsak a hideg gerjesztette. A mormogás átcsapott üvöltésbe, pont amikor a plató szélére ért. Épp félénken kidugta volna a fejét, mikor egy hatalmas tömeg bukkant fel a mélyből. Csillogó testéből iszonyú erejű hang sugárzott, ahogyan ördögi sebességgel rárontott. Ő a rémülettől megdermedve állt, szájából hisztérikus nyüszítés szűrődött elő. Lábai cserbenhagyták, erőtlenül rogyott a kemény sziklára. A következő pillanatban a félelmetes valami elszáguldott felette. A végéből kitörő forró levegő perzselte az arcát és a testét. Üvöltve hemperedett odébb, ahol már nem érte az égető gáz. Eközben a támadó gyorsan távolodott, míg végül apró ponttá zsugorodva eltűnt a távolban.

A légitaxi pilótája robajlásszerű sóhajjal szabadult meg a beléfagyott levegőtől. Kézfejével letörölte homlokáról a jeges verejtéket. - Honnan a túróból került ide ez az eszement? És mit keresett a tetőn egy szál napolajban? Legközelebb csak két marék nyugtatóval leszek hajlandó kerületen kívüli fuvart elvállalni! Jól van, Uram? - fordult hátra. A taxi hátsó ülésén kövér üzletember terpeszkedett, és falfehéren valamilyen tablettákat hajigált levegő után kapkodó szájába. Nem volt éppen bizalomgerjesztő az állapota.

Lihegve feküdt. Csorgott róla a veríték, tócsába gyűlt a teste alatt. - Mi volt ez?
- Légitaxi - jött a válasz. - Jól betojtál! Pedig csak egy ostoba gép. Szerintem a pilótát még most is kerülgeti a szívroham. Legközelebb legyél kicsit óvatosabb.
- Egyáltalán, hol vagyok? És mi az a légitaxi? Meg a gép? Azonkívül fázom is!
- Kelj fel, és menj a tető közepére. Menj le azon a csapóajtón, aztán majd meglátjuk. Közben majd válaszolok.
Lassan feltápászkodott. Csapóajtó? Miről beszél ez? Lassan betájolta magát, aztán odabotorkált a tető - Mi az a tető? - közepére. Látta már, mire gondolt az isten. Egy sötét négyszög feketéllett a talajon, egy kampó állt ki belőle. Lehajolt és megragadta, hogy felhúzza. Alighogy hozzáért, az ajtó felcsapódott, és míg ő meglepetten állt, átvágódott a túloldara, felfedve egy világos lukat, meg egy lefelé vezető lépcsősort. A lyuk peremén piros fény villant, és egy szenvtelen, hideg hang csattant.
- Az ajtó húsz másodpercen belül önműködően záródik a toxinok kiszűrése érdekében. Kérem, ne akadályozza, mert a Városvédelmi Törvény negyvenhetedik és kilencvenharmadik paragrafusának második és harmadik bekezdésének a és cé pontja alapján harmadfokú riadót váltana ki, mely önt hatezer rey megfizetésére kötelezi. A rendőrség helyi különítménye két percen belül a helyszínre érkezik, az esetlegesen az épületbe került egészségkárosító mikroorganizmusok és anyagok eltávolítása érdekében. Az ajtó öt másodpercen belül záródik. Kérem, várja be a rendőrségi különítményt, ők majd a fertőtlenítő állomásra kísérik önt. - Tanácstalanul állt. Mi ez az egész? Ki beszél, és honnan?
- Mozdulj már meg, mert kinnmaradsz!
Ebben a pillanatban megmozdult az ajtó. Lassan felemelkedett, hogy visszazáródjon. A hang újra felcsattant.
- Kérem vigyázzon, az ajtó záródik. Akadályozása az előbb említett következményeket vonja maga után.
Előrevetette magát, és ugrott. Kissé elszámította magát, így az ajtó széle úgy homlokon vágta, hogy hanyattesett. Legurult a lépcsőn, az alján nagyot nyekkenve nyúlt el a talajon. Az ajtó halk szisszenéssel bezáródott.
- Kérem, várja meg a rendőröket. A fertőtlenítés elmulasztásáért háromezerötszáz rey fizetendő. Ezenfelül személyi lapjára felkerül a kihágás, és hetedik szintű szökevénynek minősül. A fizetés megtagadása átnevelő intézetbe zárást és negyedik szintű regisztrációt von maga után. A rendőrség harminc másodperc múlva megérkezik. Köszönöm a figyelmét. Legyen további jó napja.
Nehéz léptek dobbanását hallotta maga mögül. Egyenlőre távolról, de gyorsan közeledtek. Talpra kecmergett, és körülnézett.
- Tűnj már el innen! Meg akarod várni a zsarukat?! - kissé hisztérikusnak rémlettek a gondolatok. - Rohanj!
A lépések zajával ellenkező irányba kezdett rohanni. Követve a folyósó görbületét, jobbra fordult, aztán a kereszteződésben megtorpant. Most merre?
- Be az ajtón!
Most vette csak észre a szembeni falban ásító nyílást. Keresztülpréselte magát a félembernyi magas lyukon, és leugrott a padlóra, ami itt jóval alacsonyabban volt, mint odaát. Visszafordult, felnyúlt, és becsapta az ajtót.
Lihegve nézett körül. Egy alacsony, félhomályos folyósóra jutott. Állottnak érezte a levegőt. Felmordult.
- Most biztonságban vagyok?
- Egyenlőre.
- Akkor leszel szíves elmagyarázni, hogy mi ez az egész, és hol vagyok?! Egyáltalán, mi az, hogy zsaru?
- Ne kiabálj velem, hé! Örülj, hogy nem hagytalak odaát a másik világban! Mostanra már igencsak jól éreznéd magadat! - jött a felháborodott válasz. - Először is. Ez itt egy jóval fejlettebb világ, mint az volt. Technikailag legalábbis. Meg társadalmilag. De erkölcsileg... Ami a lényeg, még csak hírből sem ismerik itt azt az istent akit magadra haragítottál. A zsaru az rendőr. Egy erőszakszervezet, ami - elvileg - azért van, hogy a rendet fennartsa, és a bűnözőket eltegye láb alól. Na. Először is kéne keríteni neked valami ruhát. Meg ID-kártyát. És addig sem kellene belefutni zsaruk karjába. Úgy nézem, ez egy szervízalagút. Amilyen retkes, valószínüleg alig használják. Itt átvészelheted a kezdeti időket. Csak keressünk valami kényelmesebb helyet.
Elindult a folyósón. Egy kis idő múlva egy kanyarhoz ért. Kilesett a sarok mögül, aztán megdermedt. Döbbenten nézte azt az alakot, aki a folyósó közepén feküdt, arcra borulva, tarkóján csontszilánkos szélű nyílásból folyt a vér, ami lassan beterítette az egész folyósó szélességét.
- Hát ezt agyoncsapták. Szó szerint. - hallotta a fejében. - Nem fekszik itt túl régen, alig pár perce történhetett. A vére... Dobbanást hallott maga mögül. Gondolkodás nélkül a feje fölé rántotta a karját, ujjai egy csuklóra fonódtak. Előrevetette magát, megrántva a csuklót, és átgurult a vállán. Támadója átesett felette, és nagyot csattanva elterült a padlón. Az ő könyöke viszont villámgyorsan mozdult. Támadója nyögött egyet, és elernyedt.
- Mi a túró folyik itt? - kissé idegesen bámult a földön heverő két testre. Amelyik megtámadta, sötétkék bőrt hordott a testén, mindenféle díszítéssel. A díszítéseken érthetetlen jelek sorakoztak. Lehajolt, és megtapogatta. Furcsa módon nem bőrt tapintott. - Mi ez?
- Ruha. Ezt hordják hideg ellen, meg hogy ne legyenek ilyen szánandóan meztelenek, mint te. Van egy ötletem...

* 7 *

- Már megint egy vakriasztás! Ideje lenne a riasztót a szemétre vágni, még mindig olcsóbban úsznánk meg, mint az állandó ide-oda rohangálást! Miért csak az én körzetemben ilyen ócska a világ?
- Ne rinyálj, Bruce! Örülj, hogy nincs dolgod! Bezzeg, ha Dirk helyén lennél! Szerencsétlen kiment egy bolti riasztáshoz, aztán a tulaj azóta ecseteli neki a gyerekkorát, meg a felesége és az anyósa jellemhibáit, meg hogy mi lehetett volna belőle, ha annak idején... Egyébként találtál valamit?
- Semmit. Az égvilágon semmit. Küldj ki valakit a technikusok közül, de olyat, amelyik megállapítja végre, hogy az egész riasztórendszer többet érne kilóra az ócskavastelepen! Persze mindezt szaknyelven, hivatalos nyomtaványon! Erre talán kijönnek a központból is azok az agyatlanok, és hümmögnek itt egypár sort. Még az is előfordulhatna, hogy rájönnek, az egész kilences riasztókör elavult, öregebb, mint a nagyanyjuk - pedig az se lehet semmi! - és lecseréltetik.
- Nem lettél te túl kényelmes, mióta feloszlatták a rohamegységet? - hallatszott a nevetés. - Kiküldöm Robertet. Megfelel?
- Azt a hülyét? Az még azt sem tudja, hogy hova kell dugni a slusszkulcsot! Egyéb dugnivalókról nem is beszélve...Na nembánom, ha nincs más, jöhet ő is. Van még valami?
- Semmi egyéb. Várd meg Robertet, aztán gyere vissza. Vége.
- Értettem, vége.
Kikapcsolta a rádiót. Körülnézett. Micsoda egy sivár hely ez! Sima sárgásszürke falak, padló dettó, és az egész hóttegyenes - mint a karabélycső. És sehol senki.
Apró nyikordulás. Bruce megpördült. A folyósó végén egy szervízalagút ajtaját épp bezárta egy karbantartó. Magas, fiatal, sötétszőke fickó volt, kisportolt alkattal. És mintha kissé megszeppent lett volna. Bruce odalépett hozzá.
- Lenne szíves igazolni magát?
Úgy látszott, a figura meghökkent egy pillanatra, aztán a zsebébe nyúlt és elővett egy ID-kártyát. Meglehetősen idétlenül nézegetni kezdte. Bruce kikapta a kezéből. Alaposan megvizsgálta, de semmi hibát sem talált. A fickót a kártya szerint Duncan Tyresnek hívták, 25 éves volt, 5 éve a karbantartáson dolgozott. Kihágási regisztrációi nincsenek, nem iszik, narkó néha, nők egymás hegyén-hátán, egyszóval megbízható a pali. Bruce visszaadta a kártyát, bár valami azt súgta, nem minden stimmel.
- Nem látott, vagy hallott valami szokatlant errefelé? - kérdezte tőle Bruce. A fickó megrázta a fejét, de idegessége láthatóan fokozódott. Bruce most már biztos volt benne, hogy valami nem stimmel az ürgével. Talán a folyósó...
- Álljon félre az ajtóból kérem! - keményedett meg Bruce hangja. A fickó tétovázott, de mikor meglátta Bruce karabélyát az orrával egyvonalban, sietve utat engedett.
- Forduljon meg! - Támaszkodjon a falhoz! - Bruce előkapott egy bilincset és a fickót a légkondícionálóhoz pányvázta. - Itt megvár.
- Ne menjen oda! - furcsán gyenge volt a fickó hangja. Bruce egy pillantást vetett rá, aztán belökte az alacsony ajtót, és leugrott a folyósó padlójára. Előreszegezett fegyverrel suhant, hangtalanul, az árnyékokban szinte eltűnt. Egy sarokhoz ért. Hallgatózott egy pillanatig, aztán kirontott mögüle. Sehol senki. Csak a földön egy sötétvörös tócsa, lassan bőrösödő felszínnel. Vérnyomok a falakon, mintha valaki annak dőlve csúszott volna a padlóra, hogy ott aztán az összes vérétől megszabaduljon. Bruce még sosem látott ennyi vért egyszerre. Nem is gondolta, hogy egy embernek ennyi vére lehet. Igencsak meg kellett volna erőltetnie magát, ha át akarta volna ugrani a tócsát. És valószínűleg úgy is két lépés kellet volna. Mi a franc történt itt? Vizsgálódott egy darabig, aztán visszaindult. Nem lett sokkal okosabb a történteket illetően. Azaz semmit nem talált, a véren kívül. Lesz egy pár kérdése ahhoz a fickóhoz!
Kimászott a folyósóból, aztán lekapta és földhözvágta a sisakját.
-Francba! Francba, francba, francba! Abba a jó büdös, náthás, szottyadt, retkes, rohadt, pállott francba! Na várj, te tetűláda! - A fickó ugyanis eltűnt. A bilincs dúracél karikája kettéroppantva hevert a földön. Há' ezt meg hogy' csinálta? A bilincs ugyanis ki szokta bírni, ha többmázsás testeket akasztanak fel vele - ha épp nincs más kéznél. Előhúzta a rádióját.

* 8 *

A barakk csendjében sziréna harsant, szerteszét tördelve a vasárnap délután nyugalmát. Nyomában bakancsos lábak dobogása és fémcsörgés hallattszott. A folyósó megtelt kapásból üvöltött értelmetlen parancsokkal, lihegéssel, és villogó vörös fénnyel. A folyósó végén levő előtér hamar megtelt. Egy szakasz várakozott itt néma vigyázzban. Két másodperc múlva magányos léptek dobbantak az ellenkező irányból.
- Elöljáró! Viii-gyázz! - harsant. Visszhangos csattanás. Nem mintha eddig nem lettek volna karóegyenesek, de a megjelenő tömzsi ember láttán mindegyikük nőtt még két centit. Egy vonalzó elsápadt volna irigységében.
- Bravo tizenhét, tizenegy fővel felsorakozott!
- Pihenj, őrmester. - Néma sóhajtás. - Uraim! Ebben a városban tizenkilenc éve nem történt erőszakos bűncselekmény. Éppen ezért, eleddig nem is volt magukra szükség. Most viszont megmutathatják, mennyire volt kidobott pénz a kiképzésük és a zsoldjuk. Mindegyikük kapott egy lemezt, mely tartalmazza a pontos eligazítást. Nem akarok hullákat, annál inkább tiszta, gyors munkát. Mindegyikük egy lakószárnyat kap az épületben. Az akciót a hadnagy vezeti. Minden érdemleges dolgot jelentsenek neki. Olvashatták a lemezen azt is, hogy a fickó erős. Nos, ez elég enyhe kifejezés. Egy dúracél bilincset rögzített kézzel kettéroppantott, úgy, hogy nem hajlítgatta ide-oda, hanem egyetlen mozdulat volt az egész. Egyszóval legyenek óvatosak. Sok sikert, uraim! Őrmester! Leléphetnek!
- Igenis! Bravo tizenhét, vigyázz! Jobbra át, indulj!

- Bruce, hol a francba' mászkálsz? Gyere vissza te szerencsétlen hülye, kivezényeltek egy központi osztagot, ha ezek meglátnak fegyverrel a kézben szaladgálni, előbb lőnek, csak aztán nézik meg a rangjelzésedet! Bruce! Hallod? Jelentkezz! Hol a tetves francba lehet... Ha nem kerülsz elő azonn... - halk kattanás, és a hang elnémult. Bruce óvatosan kilesett a sarok mögül, ahol eddig lapult. Semmi. Az elmúlt fél óra alatt átkutatta az egész harmincadik emeletet, de sehol nem talált semmi nyomot. Már csak a liftgépház volt hátra. Tudta, a fickó odabenn kell legyen, a liften nem tudott lejutni, az jelzett volna. A lépcsőház a másik oldalon nyílt, ahhoz a tetőn át kellett volna menjen. Az az ajtó szintén nem jelzett.

Leguggolt egy kiszögellés mögé, és karabélyát az ajtóra szegezve, gondolkodott. Ebben a körzetben dolgozott harmadik éve, meglehetősen jól ismerte már minden zugát ennek a tömbnek is. Az ajtó mögött keskeny folyósó, két lépés, végén jobbra beugró a csörlővel, balra a vezérlőszámítógép szobája. Egyenesen előre karbantartókamra. A szoba három négyzetméter, a kamra talán másfél. Búvóhely sehol. Akkor rajta.
Felegyenesedett, és átrohant a folyósó túloldalára. A falnak vetett háttal araszolt a kereszteződés felé, ahol a torkolattal szembeni falon nyílt a gépház ajtaja. A kereszteződésben körülnézett, de nem túl figyelmesen, talán ezért is nem vette észre azt a félcentis szövetcsíkot, ami az egyik ajómélyedésből lógott ki. Lépett egyet a gépházajtó felé. Aztán azt hitte, az ég szakadt rá. Minden egyszerre történt. Az a kék szövetcsík megmozdult, és egy feketehajú emberré teljesedve rávetette magát. Ugyanebben a pillanatban beszakadt az álmennyezet. Egy kék folt zuhant a másik emberre. Nagy kavarodás, két csattanás, aztán ott állt vele szemben a sötétszőke hajú fiatal fickó, aki a bilincset eltörte, egy feketehajú karbantartóruhás férfi teteme felett. A hulla kezében keskenypengéjű tőr csillogott hidegen. A szőke fickó várakozóan nézett rá, enyhén lihegve. Most tudatosult csak benne, hogy féltérdre ereszkedve, klasszikus célzótartásba merevedett, karabélya ravasza feszül a mutatóujja alatt. Leengedte a fegyvert.
- Ki maga?

* 9 *

- Hadnagy! Ebben a kuplerájban nincsen senki..., jelentem! - hallatszott az őrmester hangja a hangszóróból. - Mik a további parancsai? A hadnagy hátradőlt. Fiatal ember volt, bár az ugyane rangban levők közül messze a legidősebb. Jópárszor kihagyták az előléptetésből és most itt lenne az alkalom. Erre semmi. Pedig egy bravúrosan végrehajtott akció...Előrehajolt, és bekapcsolta a hírközlőt.
- Vegyék körbe az épületet! Minden kijáratot zárjanak le, aztán ne mozduljanak. Kiküldök egy műszeres osztagot. Maguk fedezik őket.
- Értettem!

Bruce visszarántotta a fejét a sarok mögé, ahol guggolt. A túloldalon egy fekete egyenruhás terrorelhárító támaszkodott a falnak, fegyverét szíján lógatta, és láthatóan jól szórakozott társa adó-vevőből hallatszó megjegyzésén.
- Na, ez nem lesz könnyű - suttogta a mögötte lapuló sötétszőke filkónak. Mivel válasz nem érkezett, hátratekerte a fejét, aztán majdnem csuklott egyet. A fickó ugyanis szőrén-szálán eltűnt. Bruce érezte, ahogy a pipa megint elönti az agyát. Most másodszor csinál hülyét belőle ez az ismeretlen. Dühében majdnem földhözcsapta a fegyverét, de idejében észbekapott.
- Ez egyre cifrább...- szűrte hangtalanul a fogai között. Felegyenesedett, és a falnak támaszkodott. De hogy a jó életbe’ tudott eltűnni? - és azt az ajtót bámulta megrovóan, amin az előbb jöttek ki, minth az tehetne a dologról. Máshova nem mehetett az ürge... Az ajtónyitást pedig csak meghallotta volna azért, ha nem ment el teljesen az esze...! Bár ebben mostmár csendben kezdett kételkedni...Visszafordult, és újra kilesett a sarok mögül. Meg is bánta rögtön, ugyanis a terrorelhárító pont feléje bámult. Láthatóan meglepődött, de mintaszerűen reagált, azaz felkapta a fegyverét, és a sarok felé kezdett rohanni. Bruce visszarántotta a fejét, és magában szitkozódva felrántotta a háta mögötti ajtót. Beugrott rajta, aztán bevágta maga mögött. Megragadta a zár dobozát az ajtófélfán, és egy hirtelen rántással letépte. Sercegés hallatszott, és szikrák pattogtak a dobozka helyén.
- Na, ezt nem nyitja ki egykönnyen... - Valószínüleg nagy szerencséje volt, hogy alig látott a dühtől, mert ha belegondol, hogy most uszította magára a terrorelhárítókat, valószínüleg megüti a guta. Bár már közelgett a felismerés... Csak kapjalak el...! Ez volt az utolsó húzásod!
Az eddigiekkel tökéletesen egyforma folyósón álldogált, vele szemben a másik falon egy szobaajtó nyílt, körülötte néma csend. Azaz... Zümmögés? A hátam mögül...?? Megpördült, tekintete megakad a leszakadt ajtónyitó doboz helyén. Ott, ahol még mindig szikrák pattogtak a vezetékekből, pedig sérülés esetén az elektromos rendszer azonnal leszigeteli a kábelek végét valami szintetikus löttyel. Sosem érdekelte az ilyesmi. Eddig. Mert ez csak egyetlen dolgot jelenthetett, és a zümmögés csak bizonyossággá változtatta a gyanút. Kódfejtő! Azt pedig mindenki tudja, hogy a terrorlegényeknek vannak a legjobb kódtöröi...
Egy pittyenés, és kivágódott az ajtó. A terrorelhárító előírásszerű pózba kuporodva térdelt az ajtófélfa mellett. Mikor látta, hogy a látótere üres, egy pillantást vetett a karjára csatolt műszerre, aztán felállt, és lassan beóvakodott az ajtón. Az a tárgy, ami a padlón hevert, azonnal felkeltette az érdeklődését. Felemelte a letört kilincset, aztán a szembeni ajtón levő maradványokra pillantott. Kissé tanácstalannak látszott, mert a riasztó nem jelzett betörési kísérletet. Eldobta a kilincset, aztán a karján levő műszert kezdte piszkálni. Végül ezt is megunta, és elindult a folyósón. Az álmenyezet lemezei közötti illesztések szabálytalansága nem keltette fel a figyelmét.
Bruce lassan felegyenesedett, nagyot fújt. Még jó, hogy legalább az épületeket ismerem. Ha nem emlékszik, hogy itt az álmenyezet felett ennyi hely van, már valószínűleg semmiért sem kellene aggódnia. Körülnézett a sötétbe burkolózó szervizjáratban, majd kiválasztott egy irányt, és csöndben mormogva elindult. Először az alakját nyelte el a sötét, kicsit később a mormogás is elhalt.

* 10 *

Ekkor az egyik fal mellett a tartóoszlopnál az árnyékok megmoccantak, és egy sötétszőke férfi alakjává álltak lassan össze.
- Uhh... azt hiszem, végre leráztad. Nem mondom, ideje is volt. Kezdte rámhozni a pánikot.
- Szép kis isten, amelyik bepánikol!
- Hékás, nekem köszönheted, hogy nem vett észre, szóval vigyázz a szádra!
- Jólvanmár, nem kell mindenen felkapni a vizet! Még egy ilyen hisztis istent...!
- Nem vagyok hisztis!!!
- Jó, jó, csak maradj már! Inkább nézzük, hogy jutunk ki innen.
Lassan elindult, ellenkező irányba, mint a rendőr. Vigyázva lépkedett, nehezen találta meg a legkönnyebb utat a lelógó kábelek, keresztben feszülő, váltakozva forró vagy jéghideg csövek, és a padlót rácsozó gerendák között. Persze figyelnie kellett arra, hogy csak gerendára lépjen, mert az álmenyezet lemezei nemigen birták volna el a súlyát. Már kezdett igencsak herótja lenni az állandó hajlongástól és görnyedéstől, mikor valami leírhatatlanul finom illat ütötte meg az orrát. Valószínüleg a gyomra is érzékelte valahogy, mert irtóztatót kordult. Affene... úgy néz ki, éhen fogok pusztulni nemsoká... Átmászott egy nálánál vastagabb csövön, mely eltakarta előle a járat további részét, aztán megtorpant. Előtte a padlót sűrű sűrű rács váltotta fel, melyen keresztül egy kis szobába látott. Számára ismeretlen tárgyakon kívül volt ott még valami, illetve valaki, akinek láttán egyszerre minden kiment a fejéből. Csak állt és bámult, semmi más nem létezett számára, csak az a lény ott lenn...
-... már! Hát te aztán szépen elvarázsolódtál. Figyelj már ide, mert nemtudom mit teszek! - meglehetősen dühösnek rémlettek a gondolatok, melyekre felriadt.
- Na, észhez tértél végre?
- De ez...
- Egy lány. Semmi más. Na, mozdulj már tovább, még meg is kell etessünk téged!
Rá se hederített. Letérdelt, és csak bámulta a lányt. Még sosem látott semmi ilyen szépet. Magas, karcsú alakot látott, gesztenyeszín hajat, és - nagynéha, egy-egy pillanatra - egy tengerkék szempárt. A lány egy derékig érő pultszerűség előtt tett-vett, előtte a pulton négy sötét kerek lap feküdt, egyiken egy tállal - ebből szálltak fel azok az észveszejtő illatok. Még szerencse, hogy a lány csendben dudorászott magában, különben biztos, hogy meghallja a korgást. Tovább bámult, mikor a lány megfordult, és egy ajtón keresztül elhagyta a szobát. Nem telt el sok idő, és újra feltűnt, vállán egy zsákkal. A zsákot levágta a sarokban, kotorászott benne egy ideig, aztán kinyitott a feje felett egy ajtót, és betett mögé egy fehér dobozt. Aztán fogta a zsákot, és visszament a másik szobába. A zajokból ítélve most valamit kereshetett.
Most, hogy elvesztette szeme elől érdeklődése tárgyát, figyelme az illatok forrása felé fordult. A tál le volt takarva, így nem láthatta, mi lehet benne, de nem törte a fejét sokáig. Egy pillantást vetett a raktár ajtajára, aztán megfogta az egyik rácslemez szélét, hogy kiemelje helyéből. Nem jutott sokáig. Nyílt a szoba másik ajtaja, és egy fekete szakállas, sötét szemű férfi lépett be. Kezében ismerős keskeny pengéjű tőrt szorongatott.
- Azannya! Hát pedig megölted! Magam láttam! Itt ez szokás? A halottak csak úgy visszajárnak? Vagy most van a feltámadás?!
- Mi ez? Ki ez? Megöltem, vagy nem? És mit akar itt?
- Tudomén? Nekem aztán semmi közöm hozzá! Nem én teremtettem!
A férfi eközben behallgatózott a raktárba. Megnyugtatónak találhatta a zajokat, mert karján feljebb húzta a ruhát, és az ott levő tokba csúsztatta a tőrt. Odalépett a pulthoz, ahol a tál illatozott, felemelte a fedőt, és pofátlan módon beletúrt az ujjával, aztán lenyalta. Arcán nem tükröződött semmilyen érzelem ezután sem. Hirtelen lecsapta a fedőt és a sarokban álló ládák mögé vetődött, pont akkor, mikor nyílt a raktárajtó, és a kissé porossá és viseltessé változott lány érkezett vissza. Körülnézett a szobában, de nem adta jelét, hogy észrevett volna valamit. A vállán cipelt zsákot lecsapta a földre, kibontotta, és könyékig beletúrt. Közben a másik kezével felvett a pultról egy elég szép méretű kést.
A férfi a ládák mögött lassan felegyenesedett. Csendben átlépett a ládákon, és elindult a lány felé. Közben megint a kezében termett a tőr. Két lépésre járt, mikor megfeszült a teste, hogy rávesse magát. Ebben a pillanatban megperdült a lány, maga elé tartva a felkapott kést. A fickó már nem tudta volna korrigálni az ugrást, De a lány sarka megcsúszott, így elvesztette egyensúlyát. A férfi nekiesett, és testével a pultnak szorította. A lány felnyögött, és arca megvonaglott a fájdalomtól. A férfi keze felemelkedett, a kés a lány torkának szegeződött. Hátralendült, hogy utána lecsapjon, aztán még jobban hátrafeszült. Egy reccsenés hallatszott, egy üvöltés, két csattanás és csend. A szakállas a földön feküdt, a mellkasából kiálló tőrmarkolat tövéből sötétvörös patak csordogált, tócsába gyűlve a test alatt.
Lassan felegyenesedett. A lány ott állt vele szemben, remegett, és szemében kimondatlan iszonyat ült. Felemelte a kezét, és a lány felé nyúlt, hogy megnyugtassa. Az felsikoltott, az ajtóhoz rohant, feltépte, és kimenekült a folyósóra.
- Hát ez elszelelt. Hál’ istennek, Meg ne szólalj, tudom, hogy beleestél teljesen, de csak a gondjainkat növeli. Elég bajunk van nélküle is.
- Nem tudom, hogy beszélhetsz így róla! Te nem láttad? Egyébként is, nem érdekel amit gondolsz! Ez csak és kizárólag az én dolgom, és már akartam szólni, örülnék, ha nem hallgatóznál be állandóan a gondolataimba! Ennyit csak kérhetek, nem?
- Lázadozunk, lázadozunk?! Na idefigyelj te kis pondró! Ehh, tudod mit? Én aztán többet nem szólok hozzád, és azt várhatod, hogy még egyszer kihúzzalak a bajból! Én teremtettelek, én adtam neked a lehetőséget, hogy itt legyél, és akkor nem elég, hogy ílyen hálátlan vagy, de mindezt ilyen hangnemben, de te tudod. Innentől senki sem szól bele, mit csinálj. De akkor minden felelősséget neked kell vállalnod. Én végeztem veled!
Hirtelen kongó űrt érzett a fejében. Tudta, innentől egyedül van. Felállt, és a pulthoz lépett. Leemelte a fedőt a tálról, aztán fogott egy alkalmasnak látszó tárgyat, és behabzsolta az ételt. Mennyei íze volt.

* 11 *

Bruce felkapta a fejét a sikolyra. Épp a menyezet lemezeit igyekezett visszaigazítani. Nem sok sikerrel, tekintve, hogy nem nőtt két és fél méteresre.
Körülnézett, aztán elindult a sikoly irányába. Rossz előérzet növekedett benne, hiszen nagyon gyorsan elfulladt az a sikoly.
Egy saroknál akart éppen kinézni, mikor a sarok mögül előrobbant egy lány. Teljes sebességgel vágtázott, annyira, hogy a fordulásnál megcsúszott. Nem vette időben észre a férfit, úgyhogy összesen egy rémült nyikkanásra futotta erejéből.
Bruce sem tudott már érdemi mozdulatot tenni, csak felkapta a kezeit de tovább nem jutott, mikor a lány nekirohant. Szemében őrült rémület lángolt.
Az ütközés hanyattlökte Bruce-t, a lány pedig elterült rajta. Valoszínöleg elájult, mert még jó idő múlva sem pattant föl, hogy kikérje magának a féfi viselkedését.
Bruce lassan letolta magáról, aztán felállt. A tarkóját vakargatva körulnézett. Na szép kis slamasztika. Ki ez a lány, és minek ugrál vadidegen férfiak nyakába? Egyáltalán, ő sikoltott? De minek? Nem úgy néz ki, mintha kergetnék,Leguggolt, és megpróbálta magához tériteni a lányt. Megnézte először a nyaki ütőeret, hála istennek megnyugtatóan egyenletes pulzus verdesett az ujjai alatt. Elkezdte a lány arcát paskolgatni, miközben halkan szólongatta.
- Kisasszony, ébresztő! Na kedves, térjen magához! - ilyesmiket mormogott, még vagy két percig, de semmi eredményt nem tapasztalt. Ehh, orvos kellene ide, vagy valami... hmmm... Fogta a karabélyát, felhúzta, és a csőből kiugró lövedéket szétcsavarta. Íjjjj, ennek van aztán szaga,! Ha ettől se ébred fel... A töltényt a lány orra alá tartotta néhány pillanatig, aztán mikor a lány szeme megrebbent, újra összecsavarta, és zsebrevágta. A lány mocorgott egy kicsit, aztán óriásit tüsszentett. Kinyitotta a szemét. Mikor meglátta a férfit a mellvérttel, elkerekedett a szeme, és kinyitotta a száját, valószínüleg egy újabb sikoltás kedvéért. De szerencsére Bruce még idejében rátapasztotta a kezét, így csak folytott nyüszítés hallatszott.
- Kérem, nyugodjon meg! Rendőr vagyok! És jobb, ha most nem hangoskodik, mert mindketten bajba kerülünk! Mondja el kérem, mi történt? Maga sikoltott? És miért?
A lány lassan megnyugodott. Bólintott kettő aprót, erre Bruce elvette a tenyerét a szájáról. A lány felült és a falhoz húzódott. Bruce-nak feltünt, hogy jópárszor tekint abba az irányba, ahonnan jött.
- Szóval, mi történt?
- Hát... megtámadtak. Egy férfi. Erre megjelent egy másik, és megölte! Istenem... - csendben elsírta magát, fejét a térdére hajtva.
- Hol történt mindez? És le tudná írni a két férfit?
- Az egyik fekete hajú volt, körülbelül olyan magas, mint én, fekete szakálla volt. A másik sötétszőke volt, magasabb, és izmosabbnak látszott, fiatalabb is volt mint a másik.
Szóval egy fekete, szakállas, meg egy szőke? Hmm, Ez nem lehet, déja vu-ja támadt, a szőke mégcsak hagyján, de a fekete?! Saját szemével látta meghalni!
- Megmutatná kérem, hol történt mindez?
A lány bólintott, aztán felállt a falnak támaszkodva és elindult visszafelé. Bruce megfogta a vállát, és visszahúzta.
- Megbocsát? Nekem kellene előremenni - ezzel az élre állt.
- Ezt nem hiszem el. Ezt egyszerűen nem hiszem el - morogta. - Hogy mondja? - a lány az ajtó mellett állt és befelé bámult. Nem igazán mert bejjebb jönni. Bruce a földön térdelt a szoba közepén vöröslő vértócsa mellett. Holttestet persze nem találtak. Bár a lány megesküdött a történtekre, és Bruce hitt is neki, de tetem az nem volt sehol. És nyoma sem, hogy merre tűnhetett el. Akárhol is vitték-húzták, azért egy csöppnyi vérfoltot kellett volna hagyjon!

[folyt. köv.]